Janice Rayya Malik
Hajnali négykor kelek, és csak az vígasztat, hogy a mai nap az
egyik legfontosabb az életünkben. Ezzel a gondolattal kelek ki az ágyamból,
majd óvatosan a lakkozott parkettára helyezem a talpaimat. Az ágy egy kicsit
megnyikordul alattam, amint felállok, hogy kimenjek a szobámból. Este nem
nagyon tudtam aludni pont a mai nap miatt, nem tudom Zayn hogy van vele. Nekem
mindenesetre csak a különböző eshetőségek jártak a fejemben, hogy vajon mi
lesz, és ezáltal egy jó ideig maradtam éberen és csak feküdtem a puha paplan
ölelésében, míg nem teljesen elálmosodtam. Most viszont kipihentnek érzem
magam, a gyomrom viszont még mindig görcsben van a meghallgatás miatt. Lehet
(bár csak nehezen), hogy jobban izgulok, mint a bátyám. Átérzem a helyzetét, és
habár nekem sincs fahangom, nem vagyok olyan tehetséges, mint ő, és nem is
bírnék kiállni annyi ember elé. Tuti elrókázám magam, vagy lerohannék a
színpadról. Az arcom hideg vízzel öblítem le, majd még egy kis szépítkezés után
megyek a konyhába. Anya már rég sürög-forog, és mikor meglát, egy mosollyal
üdvözöl, mire én nyomok egy puszit az arcára és leülök az egyik konyhaszékre a
bátyám mellé, aki nagyban eszi a neki készített szendvicsét. Neki is adok egy
puszit és óvatosan megölelem, mire morog egyet. Erre csak elnevetem magam,
mivel neki a kaja a mindene és nem szereti a „nyálasságot”. A kaja részét még
megértem, viszont nem fogok vele leállni, mert ilyenkor olyan vicces arcot vág
mindig. Miután szóban is jó reggelt mondok neki, előre fordulok, és az asztalra
téve az alkarom, várom, hogy megkapjam az adagom. Nemsokára előttem is terem
két ínycsiklandozó sonkás szendvics, mire nekem összefolyik a nyál a számban. A
kezembe veszem a friss kenyeret, minek a széle ropogós, a belseje pedig puha.
Egyszerűen élvezet beleharapni. A szendvicsben lévő hozzávalók íze harmonizál a
margarinnal, amivel vastagon van megkenve, ahogy szeretem. Egy jóleső hümmögés
tör fel belőlem. Anyára nézek mosolyogva, aki csak élvezettel nézi, hogy
mennyire jól esik. Pár harapás után eszek egy kevés mini paradicsomot, majd
beleiszom a kakaómba és folytatom az evést.- Hogy érzed magad? –Fordulok megint bátyám felé miután már nem vagyok annyira éhes, és tudok időt szakítani egy kis cseverészésre.
- Egész jól. – Válaszolja tömören, de tudom, hogy izgul. Ki ne tenné?
- Nekem van gyomorgörcsöm miattad. – Jelentettem ki, mire anya megfordul és ránk néz.
- Janice. Ne izgasd a bátyád!
- Jó. Csak az igazat mondtam. De jó leszel, Zayn. Ez tuti. – Mondom, mire a mellettem ülőtől kapok egy halovány mosolyt.
- Igen, Zayn. Én is bízom benned. – Mondta Safaa, aki most jött be és a bátyushoz sétált. Mindannyian ráemeljük a tekintetünk és mosoly ül ki az arcunkra. Zayn csak megfogja a kicsit a hónalján, majd megemeli, és az ölébe ülteti.
- Köszönöm nektek. – A szája széle még inkább fölfelé húzódik és végignéz rajtunk. Hát igen. A sok nő közé be van ékelve, de jól kezeli a helyzetet.
Pár óra múlva már a kocsiban ülünk. Én a hátsó ülésen, mint mindig. Elől anyáék beszélgetnek, viszont most engem jobban lefoglal az izgulás, és inkább csak hallgatom, amit mondanak. Néha-néha hozzászólok a dolgokhoz, viszont azt nem tudom kiverni a fejemből, hogy egyre jobban közeledünk a cél felé. Úgy kérdeznék Zayntől a versennyel kapcsolatban, ám nem akarom őt is ezzel idegesíteni, így is van elég oka izgulni. Nem akarom még beszéltetni is, hogy véletlenül se felejtse el, hogy nemsokára ki kell állnia egy óriási tömeg elé. Hosszú idő után, igaz, de nagy nehezen megérkezünk a „tett színhelyére” én meg már alig várom, hogy mehessek vécére. Bemegyünk a motelbe, ahova két napi foglalást tettünk, én meg rögtön a mosdóról kérdezek. Míg anyáék elintézik a becsekkolást, én könnyítek magamon. A vécé tiszta és rendezett. Kellemes citromfű szagot lehet érezni. A piszkosfehér kőpadlón kopog egy nő sarka, aki épp most hagyja el a helyiséget. Miután elvégeztem a dolgom, megnéztem magam az óriási tükörben, ami a csap fölött volt, majd egy kis smink és hajigazítás után mehetünk is vissza a többiekhez. A liftnél látom meg anyát és Zaynt. Most veszem rá magam, hogy itt is körülnézzek tüzetesebben. A falak egyszerű homok színűek, sötétfa bútorok övezik a teret. A kisebb asztalok a jobb oldalon a falnál rusztikus jellegűek, tökéletesen mennek az ugyan olyan sötét asztalokhoz, amiket körülölelnek. Az asztalokon piros terítő van, mindegyik közepén itallappal és fehér szalvétákkal. A recepció pultja is barna, ám a teteje fekete márványból van, ami még inkább a régi idők érzését kelti bennem. Van a jobb oldalon az asztalok mögött egy kis bár ami egybenyílik egy ajándékbolttal. Kitűzőket, hűtőmágneseket, bögréket, hógömböket és még csomó mást látok különböző díszítésekkel, feliratokkal. Van, amin a város neve szerepel, van, amin a motelé és így tovább. Miközben közeledem a többiekhez, a liftajtót is megvizsgálom. Nem a legmodernebb, egyszerű ajtó, ugyanazzal a színezettel, mint az itteni bútorok. A közepén van egy apró ablak, amin keresztül lehet látni, hogy mikor érkezik meg a lift. Mellette találhatóak a gombok, és a kijelző, ami éppen azt mutatja, hogy az ötödik emeletről jön épp lefelé a masina. Odalépek a családomhoz, majd anyára nézek.
- Hány órát maradunk? – Kérdezem, mire felém fordul teljes testével.
- Csak egy felet, mivel sokat jöttünk, és fogadjunk, hogy már kopog a szemed az éhségtől. – Látom az ajkait szeretetteljesen fölfelé görbülni, én pedig rögtön nyelek egyet. Észre se vettem, hogy éhes vagyok. Csak bólintottam egyet, és még vártunk fél percet, hogy mehessünk a szobáinkba. Három ember szállt ki a felvonóból, akiket türelmesen megvártunk, majd be is léptünk az ajtón. Hajt a vágy, hogy megnyomjam a gombot, így beállok elé, hogy a többiek ne férjenek hozzá, majd megkérdezem, hogy hova megyünk. A válasz meg is érkezett, miszerint az ötödik a mi emeletünk, én pedig készségesen megnyomom a hőn’ áhított fém billentyűt. Egy csengetés és megáll a lift, én pedig előre menve nyitom ki az ajtót, és már ki is érkezem a szűk helyről. Tartom az ajtót a többieknek, akik miután kijöttek, körbenéznek, majd a szobakulcsra, ami a kezükben van.
- Tessék Jan, tiéd a 105-ös. – Adja oda anyu az egyiket, mire én ösztönösen lecsekkolom, hogy mi van ráírva, majd az ajtószámokat kezdem vizsgálni. Baloldalon egy 87-es számot látok. Odamegyek, majd lenézek az egyik végébe, de arra kisebb számokat látok, így átnézek a másikra, ám az rövidebb, így nem száznál fejeződik be. Egyértelművé válik, hogy a másik irányba kell mennem. Ott szinte rögtön megtalálom, amit keresek, majd benyitok. Leteszem a szatyromat, amiben csak kevés dolgot hoztam, mivel nemsoká megyünk is el innen. Miután itt is körbekémlelek, átmegyek a szomszédba, ahol Zayn és anya tevékenykedik. Elmulattuk az időt a szobák átvizsgálásával és megvitatásával, így nemsoká már mehetünk is enni.
***
Eljött a
meghallgatás ideje. Most szállunk ki a kocsiból a helyszíntől egy utcányira.
Mikor odaérünk, meglátjuk a rengeteg embert, aki várakozik. Nekem nincs
emberiszonyom, de ez azért egy „kicsit” sok ember. Egy mély levegőt veszek,
majd beállunk a sorba, és kezdődhet a „várva-várt” több órányi vesztegelés.
Miután nagy nehezen bejutunk az épületbe, konkrétan harapni lehet az izgalmat.
Mindenki köröm-rágva várja, hogy bejusson, és hogy mi lesz a sorsa. Ezek után
valahogy felgyorsultak az események. Az egyik pillanatban még a váróban ülök,
Zaynt nyugtatva, a másikban pedig már a kivetítőn látom, ahogy bemutatkozik a
mentoroknak. A torkomban dobog a szívem, és anyával egymásba kapaszkodunk, hogy
erősítsük egymást. Zayn viszont egyedül áll kinn a színpadon, és talán csak az
nyugtatja, hogy mi kinn várunk rá. Nekem ez nem menne, az biztos. Az előadás
végén alig bírunk már magunkkal, majd mikor megtudjuk, hogy a bátyám tovább
jutott, anya a szája elé emeli a kezeit, én pedig ugrálni kezdek, és nézem,
hogy hol jön vissza Zayn. Amint meglátom, könnyezni kezdek, majd odafutok
hozzá, és szorosan megölelem. Érzem, hogy remeg. Érzem, hogy boldog. Anya is csatlakozik hozzánk,
majd egymást körbefogva ünnepeljük a továbbjutást.
***
***
Ma van az
utolsó napunk itt, ám még csak tizenegykor kell leadni a kulcsokat, így még
belefér nekünk egy kis idő a reggelire. Egy kávézóban veszünk sütit, én kapok
teát, anya és Zayn kávét isznak. Kiélvezzük az utolsó perceket, míg együtt
lehetünk, ugyanis bátyám itt marad, míg én és anya haza megyünk. Máig
beszédtéma, hogy milyen jól énekelt a meghallgatáson a bátyus, és a mostani
beszélgetésünk nagy részében is őt ajnározzuk. Meg persze sajnáljuk, hogy el
kell válnunk, de nem lehet mit tenni. Miután kifecsegtük magunkat és el is fogyasztottuk
a muníciót. Visszaindulunk a motelba, ahol anyával összepakoljuk a cuccokat,
majd könnyes búcsút véve Zayntől elindulunk. Megígértettük vele, hogy vigyázzon
magára, és viselkedjen jól, mielőtt anya kiparkol. Az ablakon kinyúlva
integetek még neki egy ideig, majd visszaereszkedve az anyósülésre préselem ki
a tüdőmből a levegőt. Azon gondolkodom, mi lesz most vele. Mit fog csinálni,
milyen lesz neki. Ezeket a kérdéseket meg is vitatjuk anyuval az út során.
***
***
Itt ülünk
mindnyájan a nappaliban. Ez szokásunkká vált azóta, hogy Zayn bekerült az
X-factorosok közé. Igazából mindenki nagyon büszke rá, és ezt nem is csodálom.
Izgatottan várjuk, hogy ő és a banda következzen, és azt is, hogy megtudjuk, be
kerülnek-e az élő showba. Ám a büszkeség mellett nem bírom elnyomni magamban az
újra és újra felvillanó kérdéseket. Mi lesz velünk? Tán örökre elfelejt, és az
új csapattársaival fog egyfolytában lenni? Hiányozni se fogunk? Felénk se fog
nézni, és csak karácsonykor jön haza nagy száj-húzogatva és azt is csak azért,
mert a többiek is ezt csinálják? Nem tudom, hogy ezek miért kísértenek folyton,
de remélem és bízom benne, hogy az én bátyám nem fog minket elhagyni. Eddig is
szeretett velünk lenni, sosem volt panasza. Bízom az emberségében,
tiszteletében és a felénk irányuló szeretetében, hogy most is hiányzunk neki,
és, hogy boldogan fog minket meglátogatni, amikor csak ideje engedi. Persze az
is lehet, hogy nem jutnak tovább, és őszintén, nekem az lenne a
legkényelmesebb, mivel hazajönne, és nem kéne attól tartanom, hogy örökre
elmegy, és a sok kérdés sem kísértene folyton. Ám ez nem rólam szól, hanem róla
és arról, hogy képes a tehetségével, a hangjával, kitűnni az emberek közül, ami
nagyon nagy szó. Egy fiú bandában pedig, talán még inkább ki tud bontakozni. És
ki tudja? Lehet, megnyerik a versenyt. Mikor megjelenik az öt ismerős arc a
tévében, és a nevüket is halljuk felcsengeni, mindenki előre dől, apa pedig
felhangosítja a tévét. Eddig inkább csak céltalanul bámultuk a versenyzőket, ám
most mindenki izgatott lett. A fiúk remekül szerepelnek, én pedig érzem
meghatódásom jelét, egy apró könnycseppet az egyik szemem sarkában. Zayn
óriási. Az összes fiú óriási. A feszültség csak fokozódik, miután Simonon a
sor, hogy értesítse a bandát, hogy mi lesz a sorsuk. Én csak az ölemben heverő
párna csücskeit szorongatom, ajkam beharapva és várom a
"végítéletet". A hangulat teljesen fel van csigázva, észem, hogy
izzad a tenyerem. Visszafojtott levegővel várjuk, hogy kiderüljön, mi lesz...
És akkor megtörténik: Mennek az élő show-ba! Ahányan vagyunk, felugrunk a
helyünkről, és én a család többi tagjával ujjongok, míg apa csak nézi a képernyőt,
és elégedetten bólint egyet, majd csatlakozik a körünkhöz.
"Megcsinálták!" ismétlődik mindenki ajakán ez a szó, és a fellegekben
szárnyalunk. Képzelem, hogy a fiúk hogy érezhetik magukat. Mikor lenyugodtunk,
még mindig türelmetlenül ültünk le megint, és vártuk az egész végét. A fiúk
megölelték a mentorukat, majd miután végeztek, mi is föllélegezünk. Elmegyünk
vacsorázni, és mindenki fejében csak egy gondolat jár folyamatosan: Tényleg Megcsinálták.
